Most tudatosult bennem, hogy még csak nem is írtam egy tisztességes, részletes beszámolót a gólyatáborról, úgyhogy ezt most bepótolnám. 

Az előzetesen megkapott tájékoztatón az állt, hogy csak délelőtt 10 órától lehet "becsekkolni", mi mégis ott álltunk már zöldhajnalban, 8 órakor az egyetem előtt. Négy barátnőmmel érkeztem együtt. Megbeszéltük, hogy jó lenne, ha mindannyian egyszerre érkeznénk, mert így talán lesz esély arra, hogy közös szobába osztanak bennünket, ha érkezési sorrend szerint történik az elhelyezés. Nem így történt. Mi kis naivak. Természetesen mindenkit pontosan beosztottak már, hogy a kollégiumban a csapatához közel legyen. Kettőnk közülünk egy csapatba kerültek, nagy örömükre, mi többiek pedig a welcomedrink elfogyasztása után (kurvaerőspálinka) felsiettünk a szobánkba, ki-ki a maga irányába. Nagyon izgatott voltam, mert mi voltunk az elsők, a koli szinte még totál üres volt, így a leendő szobám is. Ezerrel pörgött az agyam, és nem csak a pálinkától, hanem mert nagyon magával ragadott már ott és akkor az a hangulat, amivel a felsőbbévesek és a táborvezetők fogadtak minket. Mindenki rettenetesen aranyos volt, ölelgettek, puszilgattak, pedig akkor láttak életükben először. Normális esetben minimum néztem volna egyet, hogy most mi a jó nyavalyát akartok tőlem. De már benne volt a boogie a lábamban, ahogy szoktam mondani, és magával ragadott a hév. Azt hiszem, az érkezést és az első napot élveztem a leginkább.
Később találkoztam a szobatársaimmal, kettőről kiderült, hogy ráadásul magyar szakosok lesznek, mint én. Rettenetesen nagy kő esett le a szívemről, hogy végre, lesz valaki, akivel összehaverkodhatok. És tényleg nagyon jól éreztem magamat velük. 
Az első esti buli valami őrületes volt. Ittunk, nevettünk, szórakoztunk. Tudni illik, én nem vagyok az az erezd-el-a-hajamat típus, de most még táncoltam is! ÉN! TÁNCOLTAM! Minimum a szombat esti lázba képzeltem magam, miközben  kívülről valószínűleg csak annyi látszott belőlem, hogy kettőt jobbra, kettőt balra. Kellőképp összeverődött a csapatunk is, szerencsére nem voltak ilyen eszement idióták, mindenki normális, toleráns és nyitott volt. Furcsa volt, hogy olyan emberekkel kezdtem el a legmélyebb vágyaimról és álmaimról beszélgetni, akiket alig öt órája ismertem, ami nyilván már a nem kevés alkoholmennyiségnek volt köszönhető, de mégis, kicsit másnak éreztem magam. Üdítő volt a tudat, hogy ezek az emberek nem tudnak rólam semmit, és hogy kicsit elszabadulhatok az igazi énemtől. Nem úgy értem, hogy totálisan kifordultam önmagamból, csak egy kicsit na, elengedtem a hajamat. Akkor hajnalban azzal a békés tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy ez a pár nap fantasztikus és felejthetetlen élmény lesz. Hát, tévedtem.
Nem azt mondom, hogy rossz volt, egyáltalán nem. Csak olykor értek olyan kellemetlen és kényelmetlen pillanatok, amikről szívesen lemondtam volna. Ilyen volt a legtöbb próba és feladat, amik elé állítottak. 
Többször is megfordult már a fejemben, hogy engem valószínűleg rossz évszázadban pottyantottak le. Nekem ugyanis olyan erkölcsi értékrendem van (hűha), ami ebbe a világba nem igazán illik bele. Vegyünk egy példát. Én nem gondolom úgy, hogy attól lenne egy buli igazán ütős, ha a fél gólyatábor az én melltartóm színét analizálhatná. Továbbá azt sem hiszem, hogy jó móka azonos nemű emberek intim testrészeiről mindenféle ragadós trutyit lenyalni. Egyszerűen...nem tartom szórakoztatónak. Közönségesnek tartom, és kész. Nevezhetnek ezért karótnyeltnek, vagy beszarinak, nem igazán érdekel. És őszintén, büszke vagyok magamra, amiért tartottam magam az elveimhez, és nem csináltam olyan dolgokat, amiket így visszagondolva igencsak szégyellnem kellene. Aki ezt élvezi, csinálja. Én az elején kijelentettem, hogy megcsinálok és megiszok bármit, de ha vetkőzésről van szó, inkább hívjatok egy sztriptíztáncost. És végülis hálás vagyok a csapatvezetőinknek meg a csapatnak, mert egy rossz szót sem tettek emiatt, elfogadták a döntésemet, de azért minden ilyen feladatnál, amikor én diszkréten odébb álltam, bennem volt az a feszültség, hogy most akkor én valami kívülálló vagyok itt? A többiek utálni fognak? Kinéznek majd emiatt? Szerencsére, ilyesmi nem történt.
A további napok tehát a feladatok teljesítésével telt. A vetkőzős mókákat leszámítva én is részt vettem minden feladatban, együtt írtunk csapatindulót, együtt festettünk csapatzászlót, meg minden. Jó kis banda lettünk, igazán élveztem azt a társaságot. 
A harmadik napon kezdtem azt érezni, hogy én itt vagy alkoholmérgezésben vagy végelnyelgülésben fogok meghalni. Rettenetesen kimerült voltam (plusz éhes, a kolis koszttól pedig ments meg uram minket!). Plusz a vádlimba, a csípőmbe és a fenekembe olyan mértékű izomláz állt be, hogy csuhaj. Az esti bulik és koncertek irtó jók voltak, bár kicsit nehéz volt két társaság között ingázni, az újonnan megismert emberek és a négy barátnőm között, de azért néha sikerült összefutnunk.
Csütörtökön már alig vártam, hogy lefekhessek aludni, és reggel legyen, mert akkor végre indulhattam haza. Visszagondolva, kicsit vicces a gondolat, hogy majdnem egy hetet töltöttem el bezárva valahová alig húsz percnyire az otthonomtól. Elégedetten, de azért megkönnyebbülve pakoltam össze a bőröndömet, és hagytam el a kollégiumot, valószínűleg, örökre.
Összességében jó élménynek könyvelhetem el a tábort, jó volt ennyi emberrel összeismerkedni (még ha ez az ismertség alig fél óráig is tartott, mert utána ugyebár sehol máshol nem ismer fel az ember) és jó volt kicsit elzárva lenni a külvilágtól. Azt nem mondanám, hogy felejthetetlen és megismételhetetlen volt, és hogy bármikor visszamennék. Inkább marad egy kellemes élmény. Örülök, hogy nem hagytam ki, de nem jöttem ki egy világmegváltó érzéssel. Azért az ember életében (legtöbbször) csak egyszer van ilyen alkalom.