Annyira szeretnék belelátni az emberek gondolataiba. Vagy a jövőbe. Annyira szeretném tudni, mit gondolnak rólam. Bárki. Nem feltétlenül a családom, és a barátaim, mert róluk tudom, hogy ismerik a hülyeségeimet. Hanem az utca embere. Aki szembejön velem az utcán. 
Miért vágyom betegesen az emberek szimpátiájára? Én sem szeretek mindenkit, hát engem hogy szeretne mindenki? Ez fizikailag és logikailag is lehetetlen. Mégis, amikor elképzelem a tökéletes önmagamat, azt látom, hogy van egy lány, akit mindenki bír, de legalábbis a többség, akinek isteni a humora, emellett hihetetlenül bájos a kisugárzása, és bárkivel el tud beszélgetni. Közvetlen és felszabadult. Ilyen szeretnék egyszer lenni.
Nem tudom, miért, de átkozottul fontos nekem, hogy az emberek jót gondoljanak rólam. Ezzel egyidőben pedig annyira szeretnék egy vad lázadó lenni. Aki fittyet hány a társadalom elvárásaira, akit nem érdekel, ha beszólnak neki, aki oda mer ütni bárkinek, és akiről szélsőséges vélemények alakulnak ki az emberekben. Ez a két személyiségem azonban nem összeegyeztethető. Így születtem meg ÉN, a mostani önnön valóm, két gyökeresen ellentétben álló egyéniség összeforrása. Mintha két félre szakadtam volna, és nincs meg az a csodálatos arany középút, ami egyesíthetné ezt a kettőt. 
Azt hiszem, túlságosan udvariasra neveltek. Képes vagyok veszíteni, csak hogy másokat előre engedjek. Képes vagyok lemaradni valamiről, csak hogy más ott lehessen. Képes vagyok elesni, hogy más futhasson. De miért? Azt hiszem azért, mert szeretném, ha valaki képes lenne értem ezt megtenni. Mert nekem jólesik, ha valaki, aprócska dolgokkal is, de figyelmes. De komolyan, örökké én legyek az, aki másokra gondolva képes feláldozni a saját győzelmét? 

Szeretnék belenézni a jövőbe, vagy az emberek beszélgetését hallani. Vajon amikor engem látva, valaki megkérdezi: ki volt az a lány?, mit válaszolhatnak rá?