Úgy érzem, kezdenek jól alakulni a dolgok. Végre először érzem azt, hogy ismerem önmagamat. Tudom, ki vagyok és mit akarok. Először érzem azt, hogy jó irányba tartok. Persze csak a vizsgaidőszak kezdetéig. Akkor megint a pokolba kívánok majd mindent. De most... jól vagyok. Minden rendben.
Egy valamit kivéve. Egy valami hiányzik. Szerelmes akarok lenni. 
Egy emberbe. Mert egyfolytában szerelmes vagyok én mindenbe, bármibe. De most kivételesen egy emberi lényre vágyom.
Kicsit unom már az állandó várakozást. A legtöbben azt tanácsolják, hogy menjek el több helyre, járjak el otthonról, de ennél több hely már nincs a városomban, ahová elmehetnénk. Az utóbbi időben levetkőztem az otthon ülős önmagamat, és még is - semmi. Mindig elgondolkodok rajta, mit csinálhatok rosszul. Néha már az jár a fejemben, hogy talán alapból alkalmatlan vagyok a szerelemre. Magányos fogok élni, míg világ a világ, aztán valakit megfog szerencsétlen életem története, megfilmesíti a sztorit, az engem játszó főszereplőt pedig Oscar-díjjal jutalmazzák.
Ebből pedig nekem semmi, de semmi hasznom nem lesz.