Aki ismer, illetve aki olvasgatott már a blogon, tudja, hogy hihetetlenül önbizalomhiányos és öngyűlölő vagyok. Ez az utóbbi időben sokat változott, legnagyobb meglepetésemre.
Még mindig hihetetlenül izgulékony vagyok, hamar zavarba jövök és nehezen oldódok fel ismeretlen közösségben. De azt érzem, hogy valami megváltozott. Kezdem megszeretni azt a valakit, aki visszanéz rám a tükörből. Elfogadni azt a testet, amelyikbe beleszülettem. Természetesnek érzek olyan dolgokat, amik miatt régebben feszengtem. 
Korábban túlságosan a tökéletesre törekedtem a megjelenésemben. Rengeteg sminket használtam, csak olyan ruhákat vettem fel, amik csak az előnyös testrészeimet hangsúlyozták, és ami már egy kicsit is megmutatta önnön valómat, azt a valamit, amit nem szerettem, máris dobtam a kukába vagy éppen a szekrényem mélyére. És most nem. Most már nem izgulok annyira az ilyen felszínes dolgok miatt. Felkapok egy felsőt, és nem érdekel, hogy tökéletesen mutasson rajtam, csak az, hogy az a ruhadarab tetszik és hordani akarom.
Későnérő vagyok, ennélfogva a stílusomat is elég későn találtam meg. Tulajdonképpen nem vagyok egyetelen stílushoz kötött, sokféle ruha tetszik, a mintás, bő pólóktól az elegáns blúzokig bármit felveszek.
Elkezdtem mnegszeretni önmagam, végre látom a pozitív oldalamat is, azt, amit eddig mélységesen mélyre temettem, mert csak a rossz és előnytelen dolgokat láttam meg magamon, illetve magamban. Képes vagyok az utcán mosolyogni, képes vagyok az emberek szemébe nézni. Ami nálam nagy szó. Régen inkább sosem néztem az emberekre, lesütött szemmel jártam, próbáltam észrevétlen maradni. Mostmár nem zavar, ha észrevesznek, sőt. Rájöttem, hogy ezzel a hülye viselkedésemmel mennyi csodálatos embert kizártam eddig az életemből, akikkel, lehet, hogy nem leszek életreszóló lelkitársak, de jól érzem magam a társaságukban, szeretek velük beszélgetni, és feldob, ha velük tölthetem az időmet. Komolyan, a sok rögeszménk miatt annyi mindenből kimaradunk az életből, hogy az már ijesztő.

De még mindig itt van az a hatalmas kérdőjel... Azt mondják, az első lépés az, hogy szeresd önmagad, csak azután lesznek képesek mások is szeretni. Ez mind szép és jó. Mostmár kijelenthetem, hogy én készenállok rá, hogy mások szeressenek. Szeretnek is, csak nem úgy, ahogy én akarom. Szerelemből. Az összes barátomért hálás vagyok a sorsnak, de...  Mire mész azzal, ha elégedett és boldog vagy, ha mások erre nem kíváncsiak és nem akarnak a boldogságod részesei lenni? Mi van, ha szinte csak te veszed észre magadban a jót, és más egyszerűen csak elsétál mellette?
Mi van akkor, ha az egyetlen ember, aki valaha is szerelmes lesz beléd, csak te magad lehetsz?

Inkább eszek egy kis csokit.