Úgy érzem, kezdenek jól alakulni a dolgok. Végre először érzem azt, hogy ismerem önmagamat. Tudom, ki vagyok és mit akarok. Először érzem azt, hogy jó irányba tartok. Persze csak a vizsgaidőszak kezdetéig. Akkor megint a pokolba kívánok majd mindent. De most... jól vagyok. Minden rendben.
Egy valamit kivéve. Egy valami hiányzik. Szerelmes akarok lenni. 
Egy emberbe. Mert egyfolytában szerelmes vagyok én mindenbe, bármibe. De most kivételesen egy emberi lényre vágyom.
Kicsit unom már az állandó várakozást. A legtöbben azt tanácsolják, hogy menjek el több helyre, járjak el otthonról, de ennél több hely már nincs a városomban, ahová elmehetnénk. Az utóbbi időben levetkőztem az otthon ülős önmagamat, és még is - semmi. Mindig elgondolkodok rajta, mit csinálhatok rosszul. Néha már az jár a fejemben, hogy talán alapból alkalmatlan vagyok a szerelemre. Magányos fogok élni, míg világ a világ, aztán valakit megfog szerencsétlen életem története, megfilmesíti a sztorit, az engem játszó főszereplőt pedig Oscar-díjjal jutalmazzák.
Ebből pedig nekem semmi, de semmi hasznom nem lesz.

Elbizonytalanodtam. Vajon azzal, hogy anya nem adott rám rózsaszín tüllszoknyákat, egyúttal azt sem tanultam meg, mit jelent nőnek lenni? 
Miért kell még mindig ragaszkodni ezekhez az ostoba szerepkörökhöz? Aki nem riszálja a csípőjét és nem kacérkodik a haját dobálva, az már nem is vonzó? Az már nem is nő?!

Miért mindig az nyer, aki hangosabb? 
 

Ki az, aki szerelmes tud lenni,
ki az, aki földig tud rombolni,
ki az, aki még azt mondja,
,,álljunk meg egy kicsit",
ki az, aki meg akar öregedni,
ki az, aki fáradtan akar meghalni,
ki az, aki mellé való vagyok,
ki az, aki azt mondja:
,,itt maradok"?

Tegnap kora este a városban elváltunk az egyik barátnőmmel, akivel összefutottunk egy capuccino erejéig és kibeszéltük az egyetemi élet szépségeit. Éppen a buszmegálló felé tartottam, amikor megláttam az utcán szembejönni egy kedves, régi ismerősömet. Fülhallgató volt a fülében, és amikor felpillantott maga elől, pontosan láttam a szemében, hogy felismert. Nekem kellett ugyan pár pillanat, hogy azonosítsam magamban. De egyre közelebb és közelebb ért, én pedig mindig is kedveltem, jól kijöttünk egymással, így amikor már eléggé lecsökkent a távolság közöttünk, ráköszöntem, jó hangosan.
Ő tovább nézett lefelé, és mint egy vadidegen, úgy sétált el mellettem.
Elképedve lassítottam le a lépteimet. Biztos mindannyiótokkal történt már ilyen. És biztos mindenkiben felmerült a kérdés: miért? Olyan nehéz odabaszni egy helló-t, vagy egy szia-t? Mindenki seggfej lett az utóbbi öt évben? Mert én így tapasztalom.
Ez most egy rövid bejegyzés volt, de ez az eset annyira böki a csőrömet azóta is...
 

Ma olvastam egy cikket a Feminfó oldalán, ami arról szólt, hogy Szaúd-Arábiában végre engedélyezik a nőknek a jogosítvány megszerzését, és elismerik végre ténylegesen a jogukat a vezetéshez. De csak valamelyik férfi családtagjuk engedélyével. Nőként engem mindig érzékenyen érint ez a téma, és megint úgy feldühödtem, hogy most muszáj kiadnom magamból.

Undorító dolognak tartom azt, amit sok országban nyíltan művelnek a nőkkel. Sokan mondták már nekem, hogy ezeket a kulturális különbségeket el kell fogadni, meg hogy ,,nekik ez a normális". Szerintem akkor is elfogadhatatlan, hogy vannak olyan kormányok a világban, amelyeknek a törvényei korlátozzák azt a fajta szabadságot, amihez minden embernek joga kellene, hogy legyen. Felháborítónak tartom, hogy egyes népeknél a nő még mindig alárendelt, szolga, egy eszköz, egy biodíszlet a háttérben. Ráadásul még az is az ő hibája, ha lánygyermeket szül a férjének. 

Nem mondom, hogy a nyugati világban is sokkal csodásabb a helyzet. A média még mindig szexuális tárgyként kezeli a nőket, és sztereotipizálja is. Két véglet létezik: a tökéletes, szoborba önthető mintafeleség, aki egész nap csak főz, takarít, gyereket nevel, és ehhez még jó képet is vág. A másik a büdös kurva, aki maximum a térdeplésre érdemes. Átmenet nem lézetik. Ugyan már, hogy egy nőnek személyisége legyen? Röhejes feltételezés.
Alapvetően nem tartom magam egy hű, de nagy feministának, mert nagyon sok olyan lánnyal, fiatal nővel találkoztam már, akik szerint a feminizmus annyit tesz, hogy szexelhetnek akárkivel, és nem vállalnak felelősséget a tetteik következtében. De ilyenkor kitör belőlem az oroszlán. Azért álljon már meg a menet!
Vagy akár órákat beszélgethetnénk a gyermekvállalásról is. A nőktől lassan már itt, Magyarországon is, követelik, hogy szüljenek minél több gyereket. De miért? Hogy ne tudják őket anyagilag támogatni, mert hogy a gazdaság ugyebár úgy szar, ahogy van? Ha meg az ember lánya elmegy gyesre, imádkozhat, hogy ugyanabba a pozícióba visszavegyék. Vagy tegyük fel, kirúgják, kezdhet új munkát keresni. Friss anyuka, mégis ki alkalmazná? Biztos sose lenne ideje a gyerek mellett a munkájára. És akkor ott áll tehetetlenül: mégis mit csináljak? Vagy ha valaki az abortusz melett dönt, azt megint megbélyegzi a társadalom. Nem létezik megoldás a modern nő problémáira. 

Azt is gyűlölöm, hogy a tévé előtt ülő, sört iszogató férfi egy tökéletes példánya a fajnak, de ha a nő egy szót is mer szólni az problémákról, a válasz máris a hárítás, mondván, hogy a férfinak van elég problémája, nem ér még ezekkel is foglalkozni. Hát igen, a nő csak akkor jó, ha kussba van. 

Elnézést kérünk azért, hogy kiállunk az érzéseinkért, és hogy már nem úgy megy, mint a középkorban, amikor minden férfinak volt szeretője, a feleségével meg csak akkor volt együtt, ha annak el kellett látnia asszonyi kötelességeit. Elnézést kérünk, hogy fel vagyunk háborodva, ha a párunk megcsal minket, mikor mi csak azért gürizunk nem csak a munkahelyen, de a háztartásban is, hogy otthont teremtsünk magunknak és a férfinak, a leendő családunknak.
Azt mondják, hogy a nők azért nem valók az üzleti világba, egy ország kormányzásának élére, mert érzelmi alapon döntünk, a hormonjaink elvakítanak minket. De kérdem én, mennyivel jobb egy rideg, számító fejjel gondolkodó férfi, akinek a nő csupán eszköz a vágyai kielégítésére, és aki teljesen el tud vonatkoztatni az érzelmeitől, és nyugodt szívvel átgázol bármin és bárkin? Miért jobb az, akit egy ringó csípő és két kerek mell teljesen megbabonáz és képes megalázni a feleségét azzal, hogy enged egy ostoba mosoly csábításának? Ez mégis mitől jobb?

Remélem a fentiekből nem az jött le, hogy valami férfiellenes, leszbikus propagandát akarnék elindítani. Nem vagyok férfiellenes, sőt, én szeretem a tipikus férfias férfiakat. Azokat, akik nem borotválják a lábukat, nem szedik a szemöldöküket, és nem járnak havonta kozmetikushoz. De valahogy ennek az átkozott világnak meg kéne találnia azt az arany középutat, ahol a férfiak és nők különböznek ugyan, de egyenlőek. Ahol olyan különbségekbe ütközünk, amik nem számítanak hátránynak. Ahol az emberek büszkén viselhetik a nemi jegyeiket, mert emiatt nem részesülnek bármiféle megkülönböztetésben.

Ezt jól esett leírni. Nesze nektek, hímsoviniszta disznók.