Sokat gondolkodtam rajta, le merjek-e írni egy ennyire bizalmas dolgot. Látva azonban, mások mennyire ki tudják önteni a lelküket nem is az olvasóknak, inkább saját maguknak, most én is így teszek.
Ma reggel sírva ébredtem fel. Ugyanis álmodtam. Álmomban egy asztalnál ültem a családommal, a nagy családdal, valamilyen megfoghatatlan térben. A nagymamám kettővel arrébb ült tőlem. Azt mondta, hogy nagyon boldog, amiért vége ennek az egésznek, és örül, hogy újból béke van közöttünk. Erre a nagyapám megemlítette, hogy látja a mamámon, mennyire boldog attól, hogy kibékültünk. A nagymamám erre megfogta a kezem. Sírt örömében.
Az életben sosem láttam ennyire boldognak.
Én pedig arra ébredtem a napfény első sugarainál, hogy sírok. De én elkeseredésemben sírtam.
A mamám 2013. október 14-én halt meg, egy hétfői napon. Azóta mégjobban gyűlölöm a hétfőket. Nem tudjuk, pontosan mi történt vele, ez nem derült ki. Egyszer csak ott feküdt kihűlt testtel, csukott szemekkel. És vége lett mindennek.
Majdnem pontosan egy évvel a halála előtt nagyon csúnyán összevesztem a nagyszüleimmel. Rettenesen haragudtam rájuk, néha már olyan dolgokat gondoltam róluk, amiket szégyellek bevallani. Ennek oka igen egyszerű volt. A mamám és a papám sosem szerettek úgy engem és a bátyámat, mint az unokatestvéreinket. Közülük is kettőt, a nagynéném fiait. Eleinte ügyet sem vetettem erre. Úgy voltam vele, hogy amikor közös ebédre jövünk mamáékhoz, egyszerűen csak csöndben leszek, ha kérdeznek, válaszolok, és kész. A nagyszüleim sosem akartak igazán megismerni. Mindent tudtak rólam, de nem ismertek. A nagynénémékről nem is beszélve. Ők... nagyon furcsa emberek. Énközpontúak, pénzorientáltak, nagyképűek. Minden családi összeröffenés csakis róluk szólt. Ezt, ahogy kezdtem felnőni, egyre tisztábban láttam magam előtt. És elérkeztem egy olyan ponthoz, hogy gyűlöltem az ilyen alkalmakat, mert tudtam, hogy fel sem tűnne senkinek, ha nem lennénk ott. Anya, aki mindezzel tisztában volt, szánt szándékkal próbálta rám és a bátyámra terelni a szót. Mindig felhozott valami olyan témát, amivel egy kicsit minket is fényezhet. Persze süket fülekre talált. Ilyenkor inkább csak egymással beszélgettünk, próbáltuk nem meghallani a fellengzős történeteket. Az unokatestvéreimet a mai napig nem tudom elviselni, a nagynénémmel és a nagybátyámmal pedig éppenhogy köszönőviszonyba vagyok. Szörnyű, hogy ilyen egyáltalán megfordult a fejemben, de volt, hogy azt kívántam, bár sose születtek volna meg, bárcsak apa egyke lett volna, bár ne létezne ez az egész bagás... Bárcsak jobban törődtek volna velem a nagyszüleim. 
Tudom, hogy ez nagy részben az én hibám is. Mindig csöndes voltam. Dehát, miről is beszélhettem volna, amikor nyilvánvaló volt, hogy én itt nem érdeklek senkit?
A nagyapám születésnapján történt. A részletek nem olyan fontosak. A nagynéném hirtelen felpattant az asztaltól, és elkezdte szidni anyát, amiért az állandóan az unokatestvéreim neveltetésére tesz megjegyzéseket (persze jogosan, azoknál a gyerekeknél neveletlenebb és bunkók kölyköket a hátán nem hordott a föld). Anya persze visszavágott, őt sosem lehetett egykönnyen megijeszteni. Szó szót követett, mindenki hangoskodni kezdett. Bennem pedig felment a pumpa. De nagyon. Rácsaptam az asztalra, és kiabálni kezdtem. Nem is emlékszem már miket, de azt tudom, hogy ott és akkor kitört belőlem az az elnyomottság, ami tizennyolc év alatt felgyülemlett bennem. De kit érdekelt volna ez az egész, mindig is tudtam, hogy a nagynéném egy hülye. A legfájóbb pont az egészben az volt, hogy a nagyszüleim egyből nekünk támadtak. Anyának és apának, nekem, amiért fel mertem emelni a hangom. Elhordtak mindennek, főleg anyát, aki mindig is fekete bárány volt a családban. Valójában anya volt az egyetlen épelműjű abban a társaságban. Ő látta mindazt, ami valóban történt. És neki fájt leginkább, hogy a fiút és a lányát a nagyszüleik nem szeretik úgy, mint a többi gyereket a családban.
Emlékszem, másnap megkérdeztem a mamámtól, hogy miért? Miért áll mindig a nagynéném oldalára, miért mindig neki van igaza, miért mindig az ő pártját fogja? Nem tudott válaszolni. Abban a pillanatban magamban drámaian eldöntöttem, hogy nekem ők többé nem a nagyszüleim. 
Ilyen letargikus hangulatban éltünk egy teljes évig. A mamáékkal közös házban lakunk, de két elkülönített lakrészben. Sajnos így is elkerülhetetlen volt, hogy minden nap találkozzunk. 
Láttam rajta, hogy próbálkozik újra normálist viszonyt kialakítani velem és a bátyámmal. Én ettől kezdetben határozottan elzárkóztam. Nem fogadtam el az ajándékait. Egy napon hallottam, hogy nagyon sír. Nem mentem oda hozzá. Bementem a szobámba, és én is sírtam, és azzal győzködtem magam, hogy nem szabad sajnálnom, ezt csak magának köszönheti. Engem miért nem tudott úgy szeretni?
Aztán, nagyon lassan és fokozatosan, egyre többet beszélgettünk. Persze csak olyan semmilyen dolgokról. Időjárás, suli, hétköznapok. Meghívtam őket a szalagavatómra. Tudtam, hogy életem végéig üldözne a bűntudat, ha nem így tennék. Már volt, hogy viccelődtünk egymással. Együtt vacsoráztunk. 
Azt éreztem, hogy van esély arra, hogy helyrehozzuk, amit elrontottunk.
Aztán egy hétfői napon a suliból hazatérve azzal fogadtak, hogy nem lesz több esélyem. 
Körülbelül egy hónapig tartott, mire ép ésszel felfogtam, hogy mi történt. Más az, ha valaki betegeskedve megy el, mert annak, akarva akaratlanul is, felkészülsz a halálára. Egyedül az vigasztal, hogy az orvosi szakvélemény szerint azonnal beállt a halál, nem fuldoklott, nem szenvedett. De akkor is túl gyor volt. És túl korán.
Azóta mindennap arra gondolok, hogy miért voltam ilyen vele. Miért nem kértem tőle bocsánatot? Miért nem hagytam, hogy közeledjen felém? Miért voltam ennyire kegyetlen vele? Tudom, hogy szeretett, az unokája vagyok. De csak az lebegett a szemem előtt, hogy nem, én cseppet sem érdeklem őt. 
Elképesztő lelkiismeret furdalásom van. Az  halála után kívántam először azt, hogy bárcsak előlről kezdhetném az életemet. Mert akkor mindent másképp csinálnék. Vagy csak hogy legalább elmondhassam neki, hogy nagyon sajnálom. És hogy ne haragudjon, mert én már nem haragszom. 
Remélem látta, hogy én könnyeim igaziak voltak. És hogy én sokkal tisztábban szerettem őt, mint az átkozott nagynéném.
Bárcsak elmondtam volna neki mindent.

Eltelt ez is. Mármint a szünet. Mindig kisebb gyomorgörccsel vágok neki egy új hétnek. Egyetlen porcikám sem vágyik vissza az egyetemre, de muszáj lesz összeszednem magam. A hétfő ráadásul a lehető legszarabb napom, reggel 8-tól este 6-ig vannak óráim. Dehát ennél már csak rosszabb lesz, bíztatnak a többiek. A lelkesedésem határozottan megcsappant.

Egyébként még ha csendben is, de mostanában sokat írok, leginkább Grace naplóján dolgozom. Lassan elkészül a következő fejezet, illetve a régebbieket itt-ott átírtam. Szeretném majd az egész történetet egy kerek egészként látni, és végre befejezni egy regényt. Eddig életem során egyetlen egy történetet fejeztem be, de az is csak úgy össze volt csapva, meg hát még nagyon gyeremeteg stílusom volt akkor. Nem mintha még nem lenne hova fejlődnöm, de határozottan többre vagyok képes, mint hét évvel ezelőtt. És ez király érzés :D Jó pap holtig tanul ugyebár...
 

Annyira szeretnék belelátni az emberek gondolataiba. Vagy a jövőbe. Annyira szeretném tudni, mit gondolnak rólam. Bárki. Nem feltétlenül a családom, és a barátaim, mert róluk tudom, hogy ismerik a hülyeségeimet. Hanem az utca embere. Aki szembejön velem az utcán. 
Miért vágyom betegesen az emberek szimpátiájára? Én sem szeretek mindenkit, hát engem hogy szeretne mindenki? Ez fizikailag és logikailag is lehetetlen. Mégis, amikor elképzelem a tökéletes önmagamat, azt látom, hogy van egy lány, akit mindenki bír, de legalábbis a többség, akinek isteni a humora, emellett hihetetlenül bájos a kisugárzása, és bárkivel el tud beszélgetni. Közvetlen és felszabadult. Ilyen szeretnék egyszer lenni.
Nem tudom, miért, de átkozottul fontos nekem, hogy az emberek jót gondoljanak rólam. Ezzel egyidőben pedig annyira szeretnék egy vad lázadó lenni. Aki fittyet hány a társadalom elvárásaira, akit nem érdekel, ha beszólnak neki, aki oda mer ütni bárkinek, és akiről szélsőséges vélemények alakulnak ki az emberekben. Ez a két személyiségem azonban nem összeegyeztethető. Így születtem meg ÉN, a mostani önnön valóm, két gyökeresen ellentétben álló egyéniség összeforrása. Mintha két félre szakadtam volna, és nincs meg az a csodálatos arany középút, ami egyesíthetné ezt a kettőt. 
Azt hiszem, túlságosan udvariasra neveltek. Képes vagyok veszíteni, csak hogy másokat előre engedjek. Képes vagyok lemaradni valamiről, csak hogy más ott lehessen. Képes vagyok elesni, hogy más futhasson. De miért? Azt hiszem azért, mert szeretném, ha valaki képes lenne értem ezt megtenni. Mert nekem jólesik, ha valaki, aprócska dolgokkal is, de figyelmes. De komolyan, örökké én legyek az, aki másokra gondolva képes feláldozni a saját győzelmét? 

Szeretnék belenézni a jövőbe, vagy az emberek beszélgetését hallani. Vajon amikor engem látva, valaki megkérdezi: ki volt az a lány?, mit válaszolhatnak rá?

Mostanában a világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam. Úgy különösebb ok nélkül. Illetve, pontosan ezért. Mert nincs az égvilágon semmi, amiben meg tudnám mutatni, hogy nem vagyok egy balfasz. Úgy fellángolnak bennem manapság a dolgok: festeni akarok, rajzolni akarok, fényképezni akarok, ékszert készíteni akarok, írni akarok, olvasni akarok... hirtelen mindent akarok egyszerre, aminek az lesz a vége, hogy nem lesz belőlük semmi. Rajzolni nem tudok, festeni végképp, minőségi fényképezőm nincs, és várhatok minimum karácsonyig, hogy (esetleg!!!) kapjak egyet, az ékszerkészítéshez pedig alapanyagok szükségesek. Amiket egyébként hamarosan beszerzek egy online üzletből. Már kész a listám, csak meg kell rendelnem. Ennek ellenére tudom, hogy ha már a kezembe lesz a kis készlet, valamit tuti elrontok majd, teszem azt odaégetem az égethető gyurmát, vagy elszakítom a láncokat, eltörök valamit, vagy szimplán rájövök, hogy mindehhez én túl béna vagyok, és egyszerűen ááááááááááá. Néha szeretnék kilépni a világból. Csak egy kicsit. Itthagyni a testemet ezen a széken és egy kicsit körberepülni az univerzumot... vagy tudom is én.

Lááááttam én, amikor néztük a filmet, hogy regény alapján készült, de azt gondoltam, biztos valami ősrégi, elfeledett és jól felturbózott könyv lehet... de nem. Egészen friss, 2012-ben jelent meg, persze magyarra idén, gondolom a mozifilm hatására fordították le. Kell, el akarom olvasni, kell, kell és kell!
Tegnap megint hajnaloztunk a barátokkal, jó volt, mert végre összegyűlt a teljes díszes társaság, azok is, akik az egyetem miatt most kicsit távolabb vannak tőlünk (mármint szó szerint, mert másik városba mentek). Szóval nagyon jól éreztem magam, feltöltődtem, de kicsit el is szontyolodtam, mert tudom, hogy az ilyen mulatságok az elkövetkezendő öt, de minimum három évben eléggé meg fognak ritkulni... Dehát ez van. Néha irigylem őket, amiért vállakoztak erre, hogy elmennek egy teljesen idegen városba. Nekem is megfordult anno a fejemben, de a kollégium gondolata teljesen elborzasztott. Persze amióta a gólyatáborban megtapasztam, hogy milyen is egy koli manapság, in twothousandandfourteen, simán bevállalnám. Erre mondják ugyan, hogy késő bánat, a fene egye meg.
Esik az eső. Már lassan talán 3 napja. Folyamatosan. Elvagyok. Csak ne kelljen kinyitnom az ablakot, mert repülnek a poszterek a falamról.
(Most megint olyan hülye állapotban vagyok, hogy örülök, csak nem tudom, miért.)