Máris eltelt egy hét. Egy hete igazi, valódi, létező egyetemista vagyok. Lényegében csak négy napja, de ne vesszünk el a részletekben. Nem tudom, hogy csak azért fura most ez a kötött időbeosztás, mert eddig csak lustálkodtam és végighenyéltem a nyarat, kiélvezve az érettségi utáni hajszát, vagy ez végig ilyen átkozottul fárasztó lesz? Az össze-vissza rohangálás a tantermek után, a fárasztóan agyzsibbasztó előadások (amik egyébként érdekesnek tűnnek, de ki a fene bír másfél óráig szünet nélkül koncentrálni), és a úgy minden, más nyomot sem hagyott bennem, csak a kimerültséget. Lelkileg (és inkább fizikailag) talán még nem voltam felkészülve erre. Ráadásul eszméletlenül fáj a hátam, hála a fantasztikusan kényelmetlen, ülésre szinte totálisan alkalmatlan székeknek, amik félévig várhatóan tönkreteszik az ülőgumómat és a gerincemet. Talán ez jár cserébe az államilag támogatott képzésért, csak ezt elfelejtették még az apró betűs részben is közölni. 
De nem számít. A cél lebegjen a szemem előtt, ez a lényeg. A legdurvább gerincferdüléssel, de akkor is át fogom venni azt az átkozott diplomát öt éven belül. Addig is csókoltatom azokat, akik itt túlélték bármiféle fizikai torzulás nélkül.